Venczel Viki: Magányos vágyódás

Szomorú, bánatos gondolatok
sebzik, marják a szívem,
könnycseppek gurulnak arcomon.
Szeretetre, ölelésre, érintésre vágyom,
melegségre, megértésre áhitozom.

Egyedül vagyok magányomban,
csak én tudom mit érzek
kívül nem mindig látszik,
de belül sokszor vérzek.
Egyre jobban szeretem és elfogadom magam...
de mégis vágyom egy társra,
kivel örömömet, bánatomat megoszthatom.

Sokszor harcosként tombolok, üvöltök,
pedig belül egy kis megértésért könyörgök.
Nem másra vágyom, mint szeretetre.
Bárcsak rálelnék a szerelemre!

Mit tegyek?
Mit tehetnék még?
Mondd meg Istenem...!
Mit csinálok rosszul?
Azt súgod eljön az idő, mikor megélhetem majd...
Nem tudom kibírom-e addig, szívem most nagyon mar...

Összeszorul a szívem,
némán ülök csendben

csak sírok, sírok...

bárcsak megsimogatna valaki,
csak szeretne, szeretne...
semmi mást nem tenne,

letörölné könnyem,
s csak ölelne, ölelne....